A könyv azt tárgyalja, hogy a nagy hatalmú és/vagy gazdag emberek hogyan kívánnak épületek formájában emléket állítani maguknak, illetve hogyan támogatja egymást a hatalom és az építészet. Milyen épületeket építtetett Hitler, Sztálin, avagy Nixon, Bush és Bill Clinton, mindez mit árul el róluk, illetve mit árul el a nekik dolgozó építészekről.
A megbízók és az építészek viszonyát a szerző sajnos elsősorban az építészek oldaláról vizsgálja, az ő életrajzukat, személyiségüket és motivációikat mutatja be részletesen, ami egy építész számára biztosan nagyon érdekes, de engem a politikusok oldala érdekelt volna jobban.
A könyv legnagyobb része az épületek (vagy azok terveinek) bemutatásából áll, amelyek a fenti sajátos viszonyokból születtek. Ezek a leírások nagyjából érthetőek, bár itt-ott a szerző túlzott építészeti és egyéb műveltséget feltételez az olvasóról. A mondanivalója ettől függetlenül érthető, viszont praktikusabb és beszédesebb lett volna a hosszú bekezdések helyett néhány fotót közölni (a fejezetek elején van egy-egy kép, de azok a szöveggel csak érintőlegesen állnak kapcsolatban).
Az is nehezíti az olvasó helyzetét, hogy a szerző ide-oda ugrál az épületek és építészek között. A fejezetek nagy vonalakban egy-egy témáról szólnak, az első például a hitleri Németországról, a második a sztálini Szovjetunióról, de van olyan fejezet, ami kettő témát dolgoz fel, és van, ami háromnál is többet. A fejezeten belül aztán elkezdi például Hitlerrel, aztán Sztálinnal folytatja, majd egy kicsit kitér Szaddámra, végül visszavált Hitlerre, illetve ugyanezt csinálja később az amerikai elnökökkel is – olvasás közben én többször is elvesztettem a fonalat, hogy melyik épületről vagy építészről van szó egyáltalán.
Mindettől függetlenül is érdemes a könyvet elolvasni. Egyrészt a nagyratörő tervekhez és épületekhez tartozó történetek önmagában is érdekesek, másrészt a politika és az építészet együttműködésének megismerése része kellene legyen az általános tájékozottságnak. Rendkívül beszédes például a diktatúrák és a fejlett demokratikus államok közötti kontraszt, nekem különösen az angolok visszafogottsága tetszett. És persze mindezek magyar változatát is megtaláljuk, ha körülnézünk, elég csak az újraterveztetett és a Duna-partra költöztetett Nemzeti Színházra, illetve azt a méreteivel elnyomó Művészetek Palotájára gondolni – a könyvben ezekről persze nincs szó, de a belőle megismert példákat továbbgondolva ezt-azt azért kis hazánkról is megtudhatunk.
A könyvet érdekes kontextusba helyezi még WérGidának a lehető legtöbb idegen szó használatával megfogalmazott blogbejegyzése, például kiderült belőle, hogy Deyan Sudjic ademokrácia és az építészet kapcsolatáról is írt már könyvet (ez tehát értelemszerűen adiktatúra és az építészet kapcsolatáról szól).