A Tintaszív – sajnos – nagyon gyanús könyv. Ugyanaz a kiadó adta ki, mint a kritikán aluli Szikravárost, ugyanaz a www.mintatvben.hu feliratocska aranylik rajta, ez már önmagában gyanakvóvá tesz minket, amikor kézbe vesszük. A puhafedeles kötés is azt ígéri, hogy egyszeri olvasásra való lesz – több forgatást egyszerűen nem bírna el. Az első fejezet után pedig előrelapozunk a fordítóhoz, megdözsöljük a szemünket, Tandori Dezső? Ez? Najó, megpróbáljuk költészetnek tekinteni a kifacsart, magyartalan mondatokat, végül is van egy bizonyos mesebeli hangulatuk. De könyörgöm, miért nem tudta valaki átolvasni egy kicsit, hogy a hemzsegő elütésekből és nyomdahibákból gyomláljon egy kicsit? És ennek ellenére letehetetlen. Szó szerint: diákkoromban csinál(hat)tam olyat utoljára, hogy a madarak hajnali csicsergéséig, kivilágosodásig olvastam, mert nem bírtam abbahagyni.
Az első fejezet még nem ilyen, az jön le belőle, hogy ezt is egy romantikus lelkű tizenéves kislány írhatta, aki nagyra van azzal, mennyi könyvet olvasott, ezért most ezekről ír. Egyrészt persze a főhős csajszi is pont olyan, mint ő, másrészt nem szégyell folyamatosan idézgetni mindenféle ifjúsági irodalmat minden fejezet elején, harmadrészt pedig a regény is a könyvek hatalmáról szól. A főszereplő papája, Mo könyvkötő, a nagynéninek, akihez úgy tűnik, menekülniük kell valami misztikus, és eleinte homályos okból, hatalmas könyvtára van, és úgy egyáltalán, úgy tűnik, kicsit talán túlhangsúlyozott a papír és a betűk jelentősége. De aztán kiderül, hogy – akár le is spoilerezhetem, mert a Tintaszív hátoldalán is elolvasható – ez nem véletlen: a történet fő csavarja, hogy Mo, a könyvkötő papa képes kiolvasni a könyvből a dolgokat, át a valóságba. Na, így már érthető a dolog, és könnyen elképzelhető, hogy a valóság és a mesék keveredéséből micsoda színes kavalkád alakul ki.
Sőt, az semmi, hogy színes, de ráadásul félelmetes is. A mesék ugyanis sokszor félelmetesek, a főhősöknek mindig kell egy negatív pár, egy főgonosz, akiket tényleg nagyon durva lenne viszontlátni a valóságban…
Szóval nem biztos, hogy nagyon korán a gyerekem kezébe adnám, vagy felolvasnám esti mesének, ez azért elég abszurd, elég groteszk, elég horrorisztikus anyag. De pont ezért a szokásosnál jobban lebilincselő is. Ez a hajnalig olvasós dolog tényleg megtörtént, pedig kinőttem én már az éjszakázásból, teljesen használhatatlan voltam másnap. Cornelia Funke nagyon érti, hogyan kell ilyesmit írni, nem véletlenül nevezik a német J.K. Rowlingnak. Tényleg van hasonlóság a HP-történetek és a Tintaszív között, nem is kevés. Mindkettőben keveredik a valóság és a varázslat, mindkettőnek ugyanaz a korosztály a célközönsége, zseniális a humora, és mindkettő tiszteleg a világirodalom nagyjai előtt. Vagy hát mondhatjuk úgy is, hogy lopkod belőlük. De ne legyünk rosszmájúak.
Abban is hasonlítanak, hogy mindkettő óriási siker, és a megfilmesítésük sem váratott sokáig magára. A Tintaszívből készül mozit jövő héten mutatják be, Brendan Fraser lesz benne a húzónév, hát, ettől még lehet jó. Ha csak feleolyan lesz, mint a könyv, már érdemes lesz megnézni…