Két „kalóz” fordította le a könyvet kb. 90-10%-os megoszlásban. Kalóz1 (a 90%-os) gyakorlatilag Tóth Tamás Boldizsár szintjén fordított, az olvasószerkesztés hiánya miatt értelemszerűen egy-egy elütéssel, helyesírási hibával, de nem volt különösebben zavaró. Kalóz2 viszont magyarul sem tud, helyesen írni sem, gépelni sem, fogalmazni sem, miért próbálkozik az ilyen, és miért adja ki a kezéből az utolsó Harry Pottert anélkül, hogy akár csak egyszer is átolvasná, mit produkált? Ezeket a részeket arról lehet felismerni, hogy a párbeszédek idézőjelezve vannak, nem kötőjelezve. Ráadásul a közepén megismétlődik vagy tíz fejezet, kereshettem, hol folytatódik, úgyhogy a kalózfordítás olvasását senkinek sem ajánlom, csökkenti a mű élvezeti értékét, várjátok meg a februárt és vegyétek meg a hivatalos fordítást!
Én is megveszem majd, ha már az első hat részt megvettem, de a hetedik rész egyébként abba a kategóriába tartozna, amit némi fejcsóválás után visszaviszek a könyvtárba és különben szóra sem méltatok. Trychydts kritikája rendkívül pontos, “a drámai felállás minden bizonnyal meghaladja Rowling írói kvalitásait.” És mivel “a mesék _alapvető jellegzetessége_ az abszolút, áthághatatlan, kiskapukat nem ismerő koherencia.“, óriási csalódás, hogy a történet koherenciája szétesik a végére. A varázslatokról például eddig tudni lehetett, hogy van köztük könnyű (amit gyerekek is el tudnak végezni), nehéz (amit csak felnőttek), illetve különlegesen nehéz (amit csak Dumbledore vagy Voldemort). Ehhez képest mindig éppen az a nehéz vagy könnyű, amit éppen kell ahhoz, hogy a történet tovább tudjon vánszorogni.
A fordulatok is esetlegesek. Minden korábbi részben hinni lehetett abban, hogy az aktuális fordulatnak valamilyen mélyebb oka van a háttérben, például Harry különleges tehetsége, vagy hogy Dumbledore amúgy is így akarta, valami titokzatos, amit csak a hetedik részben tudhatunk majd meg. Meg is tudjuk, de sajnos egyáltalán nem nagy szám, az utolsó rész saját fordulatai pedig nélkülözik az egyéni ötleteket, korábban elképzelhetetlen lett volna például, hogy a halálfalók köréből a hősök csak azért tudjanak elmenekülni, mert éppen szerencséjük volt.
A gyér átfogó magyarázaton kívül valamiféle megváltó fordulatot, poént, flasht vártam volna még, amitől hirtelen minden jóra vagy rosszra fordul, de ilyesmiről szó sincs, a történet fordulat nélkül kifut a végéig és kész. Van egy, talán fordulatnak szánt jelenet, de az egy jobb szappanoperában sem menne el. A nagy fordulatot különben is Piton kellett volna végrehajtsa, azt vártam, hogy a fél regény róla szól majd, de erről szó sincs, egy összecsapott kis fejezetben kapunk magyarázatot az egész sorozat legérdekesebb szereplőjének sorsáról.
A könyv elején örömtelinek tűnt még, hogy nem csak a régi szálak elvarrása történik, hanem új szálakat is felvesz Rowling, legalábbis ilyennek tűnt Krum felbukkanása. De mint kiderült, felesleges volt, amit Krum elmondott, akárki elmondhatta volna, azt pedig nélküle is tudtuk, hogy Ron szerelmes Hermionéba.
Az utolsó fejezet az epilógus, egy jelenet a valódi történet végéhez képest 19 évvel később. Ettől azt vártam, hogy kiderül, hosszabb távon kiből mi lesz, már a túlélők közül, a főhősökből például miniszter, igazgató vagy tanár tetszőleges elosztásban. Röhej, de egyik sem derül ki: ha valaki ilyesmire kíváncsi, chatelnie kell JK Rowlinggal…
A regény megjelenése után azon csodálkoztam, hogy alig-alig spoilerezték el a végét a médiában, így utólag úgy tűnik, valószínűleg túl bonyolult lett volna például egy Blikk-főcímben megírni a lényeget. De a lényeg egyszerűen nem is elég érdekes ehhez. Abban reménykedem még, hogy az alternatív Star Wars-történetekhez hasonlóan egyszer írnak a Harry Potterből is egy színvonalas hetedik részt, a találgatásokból már régen látszott, mennyi izgalmasat ki lehetett volna hozni az első hat részből kiindulva.