1870: Wichita Falls, Észak-Texas. Itt kapja az idős, veterán katona, Kidd kapitány élete talán utolsó, de korántsem veszélytelen küldetését: el kell vinne rokonaihoz egy az indiánok fogságából több év után kiszabadult tíz év körüli kislányt, Johannát. Több, mint 400 mérföldes viszontagságos út vár rájuk a polgárháború után anarchiába süllyedt Texasban a messze délen, San Antonio mellett fekvő Castroville városáig. Az úton különös kapocs, szoros barátság alakul ki az öreg és a lány között: ennek krónikája ez a rabul ejtő western.
Az 1946-ban született Paulette Jiles hazájában, az Egyesült Államokban elsősorban mint költő ismert. Bár nem ez az első prózai műve, de a legsikeresebb, hiszen több díjat kapott, még többre jelölték és ráadásul tervben van a megfilmesítése is. S ez nem véletlen mert A kapitány küldetése egy végig egy szálon futó, tömör, filmszerű és eseménydús regény, amelyben a történelmi háttér és a lélektani ábrázolás is teljesen rendben van.
Kidd kapitány élete mozgalmas volt: több háborút végigharcolt (az elsőt épp 16 évesen kezdte), később megnősült, nyomdát alapított, felnevelt két lányt, aztán megözvegyült, a lányok kirepültek, a nyomdát elvesztette, s most 70 éves kora körül, igazából nincs semmije: Texas útjait rója és a kisebb-nagyobb városokban megállva azt adja a népnek, aminek nagyon szűkében vannak: híreket. Kidd kapitány ugyanis hírolvasóként keresi a kenyerét. Neve nem ismeretlen a legtávolabbi településeken sem, mindenki ismeri és becsüli őt. Amikor megérkezik egy városba, kibérel egy termet, majd kiteszi a plakátjait, hogy este nyolcra várja az érdeklődőket, akiknek egy órán keresztül 10 centes belépő ellenében különböző újságokból érdekes híreket olvas fel. Erre utal egyébként a regény eredeti címe is: The News of the World. A kapitány kerüli a politikai híreket a polgárháború után puskaporos hordónak számító Texasban, inkább érdekes tudósításokat olvas távoli tájakról, más országokról, földrészekről, meg persze tudományos és technikai újdonságokról.
Egy ilyen felolvasás után kérik meg a kapitányt, hogy vigye haza a 10 éves Johannát nagynénjéhez és nagybátyjához a több, mint 400 mérföldre fekvő otthonukba. Johannát kajova indiánok rabolták el 4 évvel ezelőtt, akkor testvéreit és szüleit is a szeme láttára mészárolták le, az ő életét azonban megkímélték, sőt közülük valóként nevelték fel. A történet idején az indiánok katonai nyomásra több, korábban elrabolt gyereket is visszaadnak, így kerül vissza Johanna is a vadonból a civilizációba. A szőke, kékszemű kislány azonban angolul már nem beszél, lábbelit nem hord, nehezen tűri meg magán a fehérek ruháit, és a legalapvetőbb viselkedési szabályokkal sincs tisztában; meg van róla győződve, hogy ő indián és célja, hogy visszaszökjön „sajátjai” közé, az indián anyukájához. Az elrabolt gyerekek teljes átalakulása, egyébként nem az írói elme szüleménye: ez a jelenség valóban létezett, ennek kiterjedt irodalma is van, amint erre az írónő is utal az utószóban.
Bár az út hosszú és eléggé veszélyes, a kapitány pedig túlontúl öregnek is érzi már magát a feladathoz, a busás fizetség mégis ráveszi, hogy elvállalja. Ráadásul az úton nemcsak a távolságot kell legyőzniük, de át kell kelniük megáradt folyókon, át kell vágniuk hegyeken, erdőkön, pusztaságokon; meg kell úszniuk indián rajtaütéseket, útonállók támadásait, le kell győzniük a banditákat, akik Johanna elrablását tervezik, s nem utolsósorban meg kell haladniuk a távolságot, mely jellemeik különbözősége között feszül. Kidd Kapitányt azonban kemény fából faragták s megállja helyét az úton, Johannának pedig hatalmas szerencséje van a kapitánnyal, aki türelmes, megértő vele és nem rest megnyitni szívét sem előtte, miközben tanítgatja őt, míg végül Johanna is bizalmába fogadja az öreget. Úgyhogy szépen lassan megindul valami közöttük, egy barátság szökken bimbóba, és egy olyan erős kapcsolat keletkezik a viszontagságok tengerében, mely erősebb minden rokonságnál. És valóban ezen a kegyetlen vidéken az életük múlhat azon, hogy képesek-e feltétlenül megbízni egymásban minden különbözőségük ellenére.
A kapitány küldetése műfaját tekintve természetesen western, még ha nem is a szokványos fajtából való, de meg van benne minden, ami a vérbeli westernek kelléktárába tartozik: banditák, seriffek, katonák, telepesek, indiánok, cowboyok, vadnyugati városkák, na és persze a lélegzetelállító természeti környezet. Paulette Jiles stílusára nemcsak a költőiség és a líraiság jellemző, hanem a filmszerűen eleven ábrázolásmód is, látjuk magunk előtt a lányt és az öreget a texasi tájban és a veszedelmes kalandok tengerében. Az írásmódra jellemező, hogy bár párbeszédekben gazdag a regény, ezek a párbeszédek nem ugranak ki a szövegből, éppen ellenkezőleg, tökéletesen belesimulnak abba, mintegy azt sugallva ezzel, hogy ezek a minden fölösleges sallangtól mentes, tömör beszédek éppúgy részesei a háttérnek: a kornak és tájnak, mint a történet, mely szintén ebből a forrásból vétetett.
A kapitány küldetése egy különleges barátság története, mely két teljesen különböző ember között bontakozik ki a vadnyugaton. A regény egyszerre lírai és izgalmas, költői és akciódús, filmszerű mégis elgondolkodtató. A vén katona és a vadóc kislány közös kalandja mindössze 200 oldal, mégis benne van minden, aminek benne kell lennie, elolvasása után nem marad hiányérzetünk, ugyanakkor mégsem rohan a szerző, inkább alapos: körüljár, kibont. Nyugodt szívvel mindenkinek javasolható.
Paulette Jiles: A kapitány küldetése
Libri Kiadó, 2019.