A jeles költő első regénye szülőfalujában, a Heves megyei Szajlán játszódik a 19. század második felében. Igazi realista, sőt helyenként naturalista parasztregény, amely a módos gazda, Árvai János családjának lassú polgárosodását, átalakulását mutatja be. Nyíltan beszél férfiakról, nőkről, születésről, halálról, szexualitásról, az életet lassan felőrlő mindennapi kemény munkáról, méghozzá szenvtelen, leíró stílusban, de megrázó erővel.
A könyv (melynek ez a harmadik, javított kiadása) A rög gyermekei című regényciklus első kötete. Az 1943-ban született Oravecz a 2007-es Ondrok gödréig egy esszé és egy rövidpróza köteten kívül csak versekkel jelentkezett, melyekkel mint költő, ismert és elismert lett. A regény már 2007-ben nagy kritikai figyelmet és kedvező visszhangot kapott, ami nem is csoda, mert a szülőfalu, a paraszti lét mindennapjai és a családi viszonyok szálazása közben számtalan ma is aktuális problémára világít rá, s emiatt nem csak 2007-ben volt érvényes, hanem ugyanúgy érvényes ma is.
A regény első mondata: „Szajla Heves megyében van, a Mátra lábában”, sejteni engedi, hogy bár előzetesen a szerző leszögezte, hogy a könyvben minden alak és történés a képzelet szülötte, azért az itt leírtak mégis ezer szálon kötődnek a valósághoz. S valóban: lehet tudni, hogy voltaképpen saját nagyapjának történetét írja meg, annak születésétől kivándorlásáig Amerikába. Nem véletlen tehát a könyvben szereplő család neve sem, hiszen az Árvai nem más, mint a szlovák Oravecz tükörfordítása. A regénybeli Árvai-had tagjai is a török dúlás után elnéptelenedett vidékre északról betelepített, itt azonban néhány emberöltő alatt beolvadt és elmagyarosodott szlovákok (korabeli szóhasználattal élve: tótok). Az esszészerű kezdés után az író röviden vázolja Szajla történetét a honfoglalástól, a család történetét a betelepítéstől kezdve, a falu földrajzi fekvését, domborzati viszonyait, részletesen bemutatja a határrészeket, hegyeket, dűlőket, erdőket, réteket és a hajdanán ott folyt paraszti gazdálkodást. Komplex, helyenként lexikonszerű tudásanyagot mozgat meg Oravecz, amelyen az is látszik, hogy vállalkozását alapos kutatómunka előzhette meg.
A könyvben az Árvai-had egyik ágának különböző generációhoz tartozó három tagjával ismerkedhetünk meg részletesen: idős Jánossal, aki már átadta a gazdaság vezetését fiának, a fiatal Jánosnak, aki (kései gyermek lévén) a történet kezdetén húszas évei elején jár. Voltak idősebb testvérei neki is, de azok kettő kivételével valamennyien meghaltak kolerában a harmincas években. Itt, a regény kezdetén születik fiatal Jánosnak és feleségének, Közsüs Teréznek első gyermeke, István. A regény központi motívuma az apa és fia között kibomló konfliktus. János nehéz természetű ember: dolgos, aki eleve jelentős földterülettel indul, amit folyamatosan tud gyarapítani is, míg végül a falu legmódosabb gazdájává nem válik; nem iszik, vállalkozó, újító szellemű, de könyörtelen autoriter, aki saját véleményével szemben semmilyen ellenvéleményt nem tolerál. Gyermekeit öt éves korukig ajnározza, tenyerén hordozza, ott azonban valami megtörik, onnantól kezdve munkásainak, szolgáinak tekinti őket, akik dicséretet, szeretetet nem kapnak, annál inkább letorkolást, kritikát és bőven mérve testi fenyítést, mert János nem ismer irgalmat: a legapróbb hibát is könyörtelenül torolja meg.
Az ifjabb János már nem kétoldalt csimbókba fonva hordja a haját, már nem visel bő gatyát, gazdálkodásában számtalan újítást vezet be: lecseréli a tradicionális ökröket lovakra, először alkalmaz a faluban kétnyomásos gazdálkodást, használ vetőgépet, műtrágyát, vásárol gőz cséplőgépet, termel búzát, dohányt, cukorrépát, köménymagot, mikor mi fizet jobban. Az igazi generációs válság azonban nem köztük, hanem az ifjabb János és fia, István között van.
István jó eszű, erős, ügyes kezű, szorgalmas gyerek, majd fiatalember, akit azonban apja elnyom, ver, mindenben kritizál, ezért István egyre inkább elvágyódik, el az apjától, el a faluból, akár el az országból is. János és Teréz házasságában igen gyakori a gyermekáldás, ami azonban egyre inkább átoknak tűnik, Jánost ugyanis frusztrálja az a tudat, hogy nem tud annyi földet gyűjteni, ami szétaprózódva minden családnak biztos megélhetést nyújtana, vagyis az elvándorlás a felnövekvő generáció számára nem csak vágy, de szükségszerűség is.
Oravecz plasztikusan ábrázolja a paraszti létet, a munkát, az évszakok váltakozását, az idő múlását, a hétköznapokat, az ünnepeket, a gondolkodást: János például még nem bent a házban, hanem kint az istállóban alszik az állatokkal, a fiúgyermeket sokkal értékesebbnek tartja, mint a leányt, az asszony szerepét abban látja, hogy segítse, szolgálja urát. Oravecz nem idealizálja a parasztképet, hiszen az hiába él teljes összhangban a természettel, neki is megvannak a maga szorongásai, frusztrációi, traumái. Vagyis szakít a magyar irodalomban bevett parasztábrázolással, nem húzza le, de nem is emeli fel, nem heroizálja, de nem is démonizálja, nem kollektivizálja, de nem is politizálja át, ehelyett szenvtelenül, szinte szociografikus objektivitással bemutatja, hogy ilyen, akár tetszik, akár nem. Valószínűleg azért tud így, formabontóan viszonyulni ehhez a témához, mert ő maga nem a paraszti létből jön, hanem olyan városi értelmiségi, aki a saját őseihez nyúl vissza, s megpróbálja az ő gondolati és nyelvi regisztereiket megszólaltatni. Így alkot egyszerre néprajzi, filozofikus, történelmi realista és lélektani regényt, azonban nem példálózik, nem ír tanmesét, nem von le hangzatos és nagy ívű pozitív vagy negatív tanulságokat a sorsukból, viselkedésükből, helyzetükből.
Az Ondok gödre tökéletesen szerkesztett regény, amelyben a gyors és lassú fejezetek, a tető- és mélypontok dinamikusan követik egymást, kihangsúlyozzák és ellenpontozzák mondandójukat. Közben az író végig kívül marad, mindentudó elbeszélőként fölülről nézi a tájat, mint idős János egyszer álmában a regény 24. fejezetében, sosem értékel, a legszörnyűbb dolgokat is szenvtelenül, mégis megrendítő erővel meséli el, és nyíltan szól a szexualitásról is, amiről eddig a parasztirodalomban nem volt szokás beszélni. Így azonban Oravecz szereplői testi valójukban jelennek meg a könyv oldalain, hiszen van itt haláltusa éppúgy, mint szeretkezés is részletesen leírva.
Faluregény és parasztregény, aparegény és szerelmes regény, családregény és kivándorlásregény egyszerre, amely objektíven beszél arról a mára letűnt paraszti életformáról, amely a minél többet gyűjtés kényszere és a mérhetetlen gyermekáldás közt gyötrődve önmagában hordozta végzetét. Aktuális is, hiszen a generációs válság és a kivándorlás ma is éppúgy napirenden lévő kérdések, mint 120 évvel ezelőtt voltak, melyeknek talán új aspektusait lehet képes feltárni ez a mindamellett sodró lendületű és letehetetlen regény. Nem kételkedek benne, hogy aki most olvasta először, vagy éppen újraolvasta Oravecz Imre nagyszabású vállalkozását, már várja A rög gyermekei második kötetét, a Kaliforniai fürjet, a tulajdonképpeni kivándorlásregényt, melynek jelen írás autentikus és pontos előhangja.
Oravecz Imre: Ondrok gödre (A rög gyermekei, 1. rész)
Magvető Kiadó, 2016.