A fülszöveg krimibe illő nyomozást ígér a szegedi boszorkányperekről, ugyanakkor mágikus realista utazást az emberi lélek kiismerhetetlen tájain: nos, ebből nem sok minden valósul meg. Viszont az ajánló másik megállapítása: „Megrázó és megejtő látomás a szorongásról és a szenvedélyről”, annál inkább valósnak bizonyul. Persze ez mind csak látszat, a Taligás főként szövegekről, könyvekről szól és az emberek hozzájuk fűződő viszonyáról.
A regény főhőse az első szám, egyes számú elbeszélő, egy Taligás nevű nincstelen, epilepsziás vándor könyvárus, aki 1728 kora tavaszán Bécsbe érkezik. Nem tudjuk, honnan jön, nem tudjuk, hova tart, az bizonyos, hogy nem tartozik ide, de az is biztos, hogy nem először jár a városban, hiszen ismeri a helyi viszonyokat, sőt itt él barátnője, szerelme, a fiatalon özvegységre jutott fogadósné, Paulina. Jellemző még a főszereplőre, hogy az igazi nevéről nem esik szó, ha van neki egyáltalán; a könyvben legalábbis mindenki Taligásnak szólítja, nemcsak akik ismerik, hanem az ismeretlenek is. Taligás attribútuma a taliga, amit mindenhová magával visz, benne pedig könyveket szállít, ezekkel kereskedik, illetve a könyvekben található szavakkal, s Taligás sosem vesz le kötetet járművéről anélkül, hogy ne verselne belőle. Taligájáról még annyit tudunk meg, hogy az kizárólag könyvek, és nem emberek szállítására szolgál.
A Taligás bár egy konkrét esztendőben és konkrét helyszíneken (Bécsben, Kassán, Pesten, Szegeden) játszódik, valójában mégsem történelmi regény, mert a kor is és a helyszínek időtlenek, leírásai alapján nem ismerhetünk rá utcákra, terekre, egyéb jellegzetességekre: mesebeli a tér és az idő is.
A könyv nyelve az elbeszélő Taligás nyelve, ezért minden szereplő Taligás nyelvén beszél, mindent csak Taligás szubjektumán átszűrve ismerhetünk meg, ráadásul tudáshorizontunk is egybeesik Taligáséval, vagyis amiről Taligás nem tud, vagy nem ért, azt mi sem fogjuk megtudni. Például nem tudjuk, hogy Wolzbein bécsi titkos tanácsos miért pont Taligást bízza meg a küldetéssel, hogy Juliust, a süketnéma és feltehetőleg értelmi fogyatékos fiút Bécsből Szegedre vigye, nem tudjuk, hogy a vörös hajú, diabolikus figura, Róth püspöki titkár mozgatja-e a háttérből szálakat, vagy őt is csak mozgatja valaki még hatalmasabb; nem tudjuk, mert Taligás sem tudja. Taligás a regény jó részében nem alakítja az eseményeket, csak szemléli azokat, sodródik velük, minimális aktivitást mutat, mindössze eszik, iszik, baszik (Darvasi szóhasználata!) és szaval.
A történet viszonylag egyszerű: Wolzbein megbízza Taligást, hogy Juliust vigye el Szegedre, azt sem kötik az orrára, hogy miért, csak annyit, hogy menjen oda, és ott majd megtudja, hogy miért van ott. Persze Taligás ebben nem venne részt önként, csakhogy megzsarolják őt szerelmével, Paulinával, hogy soha nem fogja őt élve viszontlátni, ha nem teljesíti a küldetést. Taligásék tehát 112 oldalnyi bécsi tartózkodás után útra kelnek, mégpedig hármasban, ugyanis Taligás magával viszi Barbara Strozzit is, aki egy üvegcsébe zárt kis gnóm, egy formalinban ázó torzszülött Wolzbein Gutpater Gasse-i rémséggyűjteményéből. Barbara különös szereplő, sokat fecseg és énekel, de miután halott, bár mindenki látja, valójában csak Taligással kommunikál (meg talán Juliussal, de ez nem derül ki, mert a fiú süketnéma). Az útjuk elhagyatott, elvadult pusztaságon át vezet, ahol minden az elmúlásra emlékeztet, míg végül megérkeznek a rendkívüli aszállyal sújtott Szegedre, ahol pattanásig feszült a helyzet, mert a természeti katasztrófa miatt elmérgesedett a viszony a különböző társadalmi csoportok és nemzetiségek (magyarok, németek, szerbek) között. A város urai bűnbakot keresnek, míg végül a közös nyomorúság okát a Gonosszal paráználkodó boszorkányokban jelölik meg. Vagyis a mese nem túl szövevényes, szereplő is kevés akad benne, sajnos azonban ezek a szereplők (Taligást kivéve) csak skiccek, karakterkezdetek, ami annyiban nem is csoda, hogy ebben a könyvben szinte minden valami másnak a jele.
A Taligás az intertextualitás regénye is, hiszen Taligás, könyvekkel, szavakkal és mondatokkal kereskedik, és könyveiből gyakran szaval, idéz, azonban nem szó szerint, hanem ezt is saját nyelvére lefordítva, taligásul teszi. A szövegben ezek a zanzásított tartalmi összefoglalók dőlt betűvel vannak szedve és szinte mindig fölismerhetőek, jóllehet el vannak torzítva. Olvashatunk itt többek Villon, Shakespeare, Guillaume de Machaut, John Herbert és persze jó néhány ókori szerzőtől idézeteket, ami alapján bepillantást nyerhetünk a taliga tartalmába. Merthogy ez a könyv valójában az irodalomról és az íróságról szól: Taligás maga a művész, az író, akit lenéznek, megvernek, úgy tartják, nem százas, taligája pedig maga az irodalom, mely tele van könyvekkel, ezeket néha elégetik, néha lepisálják, máskor kiborítják és sárba tapossák, de a taliga, miként egy főnixmadár feltámad, és újra megtelik könyvekkel.
A regény in medias res, az utolsó előtti fejezettel indul, amit az olvasónak esélye sincsen megérteni, mígnem a 315. oldalon a történetben idáig nem ér. Feltéve, ha addig nem adja fel, mert a váratlan és teljességgel érthetetlen felütés után száz oldalon keresztül gyakorlatilag semmi sem történik, mindössze a regény világába vezet be az író, ráadásul eközben az előzményekről sem tudunk meg semmit. Néhányszor én is úgy éreztem az elején, hogy feladom és nem olvasom el a Taligást, mert nem adja magát könnyen, nem nyújt semmi támpontot, de aki végigszenvedi magát a nehéz első harmadon, annak végül kitárul Darvasi súlyos regényvilága.
Darvasi, ahogy korábbi műveiből is látszik, valóságos mestere a szavaknak, kimunkált mondatoknak. A Taligás esetében sem lehet panaszunk a nyelvre: nem csüng sem rag, sem jelző rossz helyen: súlyos, veretes, líraian szép mondatok sorjáznak benne egymás után, amelyeket alpári trágárságok kontúrozzák, foglalják keretbe. A nyelv azonban rátelepszik a történetre, nem hagyja szárnyalni azt, a kimódolt költői képek túltengenek: a Taligás egész egyszerűen túl van írva.
Nem könnyű olvasmány tehát, nehéz befektetés nélkül szeretni. Akik azonban szeretik a mélyebb értelmű, ugyanakkor sötét tónusú, de kifogástalanul megfogalmazott, ráadásul gátlásoktól és megalkuvástól mentes szépprózát, azoknak ez a könyv is örömet fog okozni.
Darvasi László: Taligás
Magvető Kiadó, 2016.