2000-ben jelent meg szlovák nyelven az akkor 44 éves írónő első kötete, amely azonnal irodalmi és kritikai viták kereszttüzébe került, mert úgy tűnt, hogy a szlovákiai közeg még nem alkalmas ennek a befogadására.
A megjelenésekor a könyvet sokan nem értették, félreértették vagy nem is akarták megérteni. Sokan még ma is elsősorban mint poénkönyvet olvassák, így ért meg öt kiadást Szlovákiában, és a most készülő filmadaptációt is a humorra kívánják az alkotók kihegyezni. És valóban jókat kacaghatunk Kapitáňová könyvén, bár a sorok mögött egy tragikus és végtelenül szomorú történet bontakozik ki.
Fontos körülmény, hogy az írónő első alkalommal nem a saját nevén, hanem Samkó Tále álnéven publikálta a könyvet. Samkó Tále egy 44 esztendős, 152 cm magas, szellemileg visszamaradott férfi, aki azonban meg van győződve arról, hogy teljesen normális, sőt írónak képzeli magát. Kapitáňová azért döntött így, mert 44 évesen kínosnak érezte, hogy első könyves szerzőként álljon a nyilvánosság elé, és azt gondolta, ha rossz lesz a könyv, akkor Samkó rovására lesz az, ha viszont pozitív visszhangot kap, akkor bevallja, hogy ő írta. Sokan azonban elhitték, még a kritikusok közül is, hogy valóban egy retardált személy a szerző, s amikor kiderült, hogy valójában nem, akkor Kapitáňovát vélték felfedezni a fogyatékos Samkó világnézete mögött. Azt gondolták, hogy nacionalista és homofób, aki visszasírja a kommunista Csehszlovákiát, utálja a magyarokat, a németeket, a cseheket, a lengyeleket, a cigányokat, a négereket, a melegeket, a munkanélkülieket és az elvont művészeket. Holott valójában nem Kapitáňová ilyen, hanem a szlovák társadalom, amelynek a Könyv a temetőről a görbe tükre.
Samkó, bár le van százalékolva „a veséje végett”, mégis nagyon dolgos: évtizedek óta tolikocsival járja a várost, papírgyűjtéssel keresi a kenyerét, és azt gondolja, hogy az emberek emiatt tisztelik és becsülik őt. Életének legdicsőbb pillanata az volt, amikor ő mondhatta el a pionírfogadalmat, s elbeszélésében is mindig ehhez a momentumhoz nyúl vissza. Csakhogy 2000-re radikálisan megváltoztak a körülmények, az emberek Csehszlovákiára nem szívesen emlékeznek, már nem divat úttörőnek lenni, és mindenki olyanokat beszél, amit korábban nem volt szabad mondani, és amit akkor mondtak, azt most már nem illik. Ezt mi rendszerváltásnak hívjuk, Samkó azonban értetlenül áll az események előtt, s úgy érzékeli, hogy a korábbi megszokott rend felborult.
Az öreg alkoholista Gusto Rúhe, aki naphosszat a kocsmában üldögél és egy pohár sörért vagy rövidért jósol az embereknek, Samkónak azt jósolja, hogy ír egy könyvet a temetőről. Samkó ír is egyet, de az csak egy oldalasra sikeredik, mondván, mit lehet többet írni egy temetőről. Egy esős napon azonban, amikor amúgy sem lehet papírt gyűjteni, ráadásul a tolikocsijának a visszapillantó tükre is letörött, Samkó ismét nekigyürkőzik és megírja a második könyvet a temetőről. De mivel a temetőről továbbra sincs több mondanivalója, arról ír, ami eszébe jut, vagyis mindenről, leszámítva a temetőt. Ehhez híven nem fedezhető fel a könyvben semmilyen előzetes elképzelés, koncepció, nincs íve a történetnek, nincs eleje és nincs vége sem, az egész voltaképpen Samkó Tále teljesen ötletszerűnek tetsző monológja. A nyelvezet gördülékeny, dramaturgia nincs, az író össze-vissza ugrál az időben, sztorizgat, vissza-visszatér már korábban is leírt eseményekhez, és folyamatosan megerősíti, hogy ő nem debil. Vagyis ez a könyv tényleg olyan, mintha egy retardált elme egy ültő helyében írta volna meg, amit ráadásul saját gyerekes rajzaival illusztrált (ezek valójában Fero Jablonovsky alkotásai).
Kapitáňová a könyv nyelvezetét az alapján alakította ki, hogy elképzelte, milyen lenne, ha ezt a könyvet valóban egy sérült ember írná. Állandó szófordulatokkal operál, mint például a „végett”: ő a veséje végett van leszázalékolva, a szlovákok a magyarok végett vannak elnyomva stb., de ugyanilyen gyakran teszi fel Samkó magának (és az olvasónak) a kérdést, hogy „Hát nem?”, amire minden alkalommal azt válaszolja, hogy „Hát de.” Ezt a képet erősítik a visszatérő nyelvi és helyesírási hibák, amelyek abból fakadnak, hogy Samkó nem tudja, bizonyos kifejezéseket pontosan hogyan kell írni, más kifejezéseket pedig helyesen ír le, de ezeknek meg az értelmével nincs tisztában, és ezért következetesen rosszul használja őket. Vagyis a könyv nyelvezete már önmagában is szórakoztató, állandó humorforrás, ami Mészáros Tünde műfordítói munkáját is dicséri, aki úgy szórta tele a saját verzióját a fent említett nyelvi és helyesírási hibákkal, hogy az egyáltalán nem tűnik mesterkéltnek, minden tekintetben olyan, mintha Samkó Tále eleve magyar nyelven szólalt volna meg.
Samkó mindent utál, ami eltér az átlagostól, mégpedig azért, mert ő pont olyan akar lenni, mint mindenki más. Ő azt mondja, amit másoktól is hall, ettől a gondolkodása és irománya is korlátolt és előítéletes lesz. Mindig kiszúrja, ha valami nem normális, ez a tulajdonsága teszi besúgásra kiválóan alkalmassá, ezért is szervezi be a helyi nagy hatalmú pártvezető, RSDr. Gúnár Karol. Jellemző epizód a könyvből, hogy amikor Samkó sógora (még a szocialista időkben természetesen) el akarja kerülni a sorkatonai szolgálatot, betegséget szimulál, Samkónak pedig a lelkére kötik, hogy ne szóljon senkinek, mert ebből nagy baj lehet. Samkó pedig, aki fél, hogy ebből tényleg nagy baj lesz, elmegy és elmondja az egészet RSDr. Gúnár Karolnak, hogy nehogy aztán nagy baj legyen belőle… A következmény persze sejthető: ebből lesz az igazán nagy baj… Persze ez nem az egyetlen alkalom, hogy Samkó passzív szemlélőből az események aktív alakítójává válik, egy másik közbelépése egy fiatal tragikus halálához vezet, és ez a szál folyamatosan jelen van a könyvben, és búvópatakként elő-elő bukkan Samkó rizsájából. Érdekes jellemzője még a könyvnek, hogy sok összefüggés, következtetés meghaladja az értelmi horizontját, ezért ezeket nekünk, olvasóknak kell összeraknunk, emiatt ami első ránézésre vicces, arról kiderülhet, hogy közel sem annyira humoros…
A könyv erős társadalomkritika, amely görbe tükröt tart nem csak a szlovák, de bármely közép-kelet európai, poszt-szocialista társadalom elé, hiszen az egész történet fájdalmasan ismerős lehet valamennyiünk számára. Samkó a környezetétől tanulja el az előítéleteket, a gyávaságot, a megfelelés vágyát, horizontja tehát nem csak fogyatékosságából kifolyólag szűk, bűne maximum annyi, hogy a tényeket képtelen a társadalmi mátrixban elhelyezni, így ha azonosulni nem is lehet vele, haragudni sem lehet rá.
Daniela Kapitáňová: Könyv a temetőről
Magvető Kiadó, 2016.