A kémek intelligens emberek: John Le Carré óta tudjuk, hogy nem a Bond-féle kütyük vagy a fegyverek teszik őket félelmetessé, hanem az intelligenciájuk. Éppen ezért nagyon fontos, hogy legalább olyan okos emberek írjanak róluk, különben hiteltelenné válik az egész. Terry Hayes ugyan főleg forgatókönyveket írt eddig (például Mad Maxeket), de éppen elég IQ-ja van ahhoz, hogy egy szenzációs kémregényt írjon.
A Nevem Pilgrim odaragad az ember kezéhez. Nem lehet letenni, hihetetlenül izgalmas, sokrétű, elgondolkodtató és szokatlan. Pedig világot elveszejteni akaró terroristákkal, meg ellenük küzdő titkosügynökökkel tele a padlás; könyvek, filmek, sorozatok tucatjainak ez a témája. De ez a regény különleges, és nem csak azért, mert az író nem finomkodik, brutális tettek brutálisan jelennek meg a lapokon, hanem azért is, mert okosan mutatja be a játékot, amit ezek az átlagnál messze okosabb emberek művelnek.
Mindkét főhőse esendő, sokdimenziós karakter, valódi emberek. A Szaracén, ez a rejtélyes, elkeseredett muszlim a nyugati civilizáció szívét, Amerikát célozza mérgezett tőrével (azaz egy biológiai fegyverrel), átérezhető motivációkkal, múlttal és történettel áll előttünk. Sokszor közelebb érezzük magunkhoz, mint a szuperügynököt, aki teljesen elveszett az identitásai között, aki zseniális nyomozó ugyan, de a nyomozati technikákról írt könyvét szintén csak egy „lopott”, hamis identitás nevén tudja kiadni, és aki hidegvérrel öl meg családos, ismerős embereket, ha azok elárulják hazájukat. És ezek csak a főszereplők, minden mellékszereplő, minden momentum, a két főszereplő életútjában feltűnő minden esemény és személy teljesen hihető, valóságos, élő, lélegző. Ritkaság, hogy ilyen jól felépített figurák sorsának egymásba fonódását figyelhetjük meg egy krimiben.
A mesélés fonala is okosan van felépítve. A főhős, Pilrgim, az ügynök maga meséli az eseményeket – még azokat is, amik nem vele, hanem például fő ellenfelével történtek. Mindezt azonban a saját nyomozására, forrásokra hagyatkozva teszi, így kerekedik ki a szemünk előtt a Szaracén alakja. De a főhősről is hasonlóan trükkösen csepegve érkeznek az információk: múltja, története szép lassan tárul fel előttünk, egyre mélyebbre merülünk a lelkébe, egyre jobban megértjük őt is, és azt is, miért így meséli el a történetet.
Az események átívelnek az egész világon: hol Afganisztánban találnak oltott mészben feloldott holttesteket, hol Moszkvába, a Vörös térre visz az ügynök múltja, hol Törökországban, hol a Fehér Házban, hol az arab világban játszódnak kulcsfontosságú jelenetek. A történelmi eseményeket, országokat, városokat, politikai viszonyokat mind-mind olyan háttérrel ábrázolja az író, hogy biztosra vesszük, minden helyszínen járt, minden mögött, amit leírt, alapos könyvtárazás és évekig tartó forrásmunka-feldolgozás volt. Egyszóval, mintha ő maga is a kémek munkáját végezte volna: a lehető legalaposabban elemezte a forrásokat, információkat gyűjtött, és ebből építette fel szereplőit és a történetüket.
De persze mindez nem lenne elég, ha a könyv egy száraz kémjelentés lenne. De nem az, hanem torokszorítóan izgalmas fordulatok és akciók követik egymást, a feszültség és az adrenalinszint épp csak arra a pár percnyi pihenőre hagy alább, ami ahhoz kell, hogy ne váljon unalmassá. Egyszóval mesterien manipulál minket. És itt van az amúgy fantasztikus regény fő hibája: ezzel a tudással, ezekkel a zseniális írói húzásokkal Terry Hayes megpróbálhatott volna valami igazán maradandót is alkotni. Nem mintha nem adna gondolkodni valót a regény, de az író láthatólag egy dolgot szeretett volna ezzel az egésszel: szórakoztatni. Ez maradéktalanul sikerült is neki, és a műve tényleg kiemelkedő, de meg sem próbál olyan magasságokba emelkedni, mint például Le Carré egyes regényei, igaz, azoknál viszont izgalmasabb, szórakoztatóbb.
Még egy hibája van még a könyvnek: a másik nyomozás egy gyilkosság ügyében, ami az elkövető szándéka szerint maga a tökéletes bűntény. Érthető, hogy miért kell ebbe is belefolynia főhősünknek, ez szolgál alibiként a fő történetsodor egy-egy pontján. De ez, összehasonlítva a másik szállal és annak tétjével, elég gyenge, az ember sokszor inkább átlapozná, és a történet végén sem illeszkedik az amúgy alaposan átgondolt regény szövetébe, a nagy egészbe.
Ez azonban csak kisebb hiba, a Nevem Pilgrim így is az egyik valaha volt legizgalmasabb és legokosabb kémregény, amit mindenképp érdemes elolvasni annak, aki nem retten meg néhány jelenettől, amit a moziban inkább becsukott szemmel néznénk végig. És ha már erről van szó: minden valószínűség szerint tényleg lesz belőle film, Matthew Vaughn rendezi, a forgatókönyvet pedig Terry Hayes írja a saját regényéből. De reméljük, hogy nem hagyja abba a regényírást sem, szívesen olvasnánk még hasonlót, mint ez a fantasztikusan izgalmas, mégis elképzelhető, a valóság véres talaján álló kémtörténetet.
Terry Hayes: Nevem Pilgrim
Libri Kiadó, 2016.