Amilyen zseniális volt Ernest Cline első regénye, a számítógépes játékok körül forgó Ready Player One, akkora csalódás ez az új kötet. Az Armada története lapos, nincs semmilyen mondanivalója és még csak nem is izgalmas.
A főszereplő ezúttal is egy tinédzser srác, Zack, aki még középiskolás, nincs barátnője, viszont hatodik a ranglistán egy olyan számítógépes játékban, amit az egész Földön játszanak. A játék neve Armada – innen a cím, és ebben a többiekkel együtt lehet lövöldözni a Földre támadó ufókra.
A regény elején Zack az iskola ablakából bámul kifelé, amikor meglát pont egy olyan repülő csészealjat, amilyenek ellen az Armadában szoktak harcolni. Az agyára ment a játék – gondolja, de aztán eltereli a figyelmét, ahogy egyik osztálytársa terrorizálja a másikat: papírgalacsinokkal dobálja! Megismerjük tehát Zack osztályát, majd később a főnökét a videojátékos boltban, ahol délutánonként dolgozik, majd az anyját is, aki a továbbtanulás miatt nyaggatja, este pedig a barátaival tolnak egy küldetést az Armadában… A regény kb. negyedéig tehát nem történik tulajdonképpen semmi. Másnap reggel viszont leszáll egy másik csészealj az iskola udvarára és az érkező öltönyös férfiak magukkal viszik Zack-et az űrhajóban.
Kiderül, hogy az Armada videojátékot tulajdonképpen egy titkos katonai szervezet fejlesztette, hogy pilótákat neveljen civilekből arra az esetre, ha a földönkívüliek megtámadnák a Földet. És mit tesz isten, az idegenek tényleg támadnak, a titokzatos katonai szervezetnek pedig pont ezekre a szociálisan visszamaradott, felelősséget sosem viselt videojátékos kamaszokra van szükségük a Föld megmentéséhez. Mit tesz isten, a reménybeli harcosok között van egy szexi lány is, aki véletlenül pont szintén szexinek találja Zacket, és a harmadik találkozás után lesmárolja, sőt a lány egyben akkora hacker, hogy a földönkívüli technológiát használó eszközöket is első látásra fel tudja törni. Aztán tényleg támadnak az ufók, Zack a harc hevében véletlenül lerombolja a fél katonai bázist és ötszáz űrháborús katonai drónt, de szerencsére különösebben le sem szúrják érte. Ezután pedig a Holdra kell majd utaznia harcolni, ahol mit tesz isten, a halottnak hitt édesapja a tábornok, sőt, kiderül, hogy az apja az Armada játék világbajnoka is egyben…
Sajnos az Armada tehát nem egy regény, hanem egy tinédzserkorban ragadt szerző álomvilága, amelynek az elemeit még csak nem is maga találta ki, hanem filmekből ollózta össze. A srác végre megismeri az apját, aki egy különleges képességekkel rendelkező katonai vezető? Eredeti! És még csak nem is izgalmas: Zacknek az égvilágon semmit sem kell felmutatnia, repülő csészealjjal szállítják ide-oda, két vicces beszólás után összejön vele a csaj, visszatér a halottnak hitt apja… Mindez a szerző előző könyve, a szuperzseniális Ready Player One után óriási csalódás. Például ott a nagyon hasonló, videojátékos kamasz főhősnek az összes tehetségére, tapasztalatára, emberségére, sőt az élete kockáztatására is szüksége volt ahhoz, hogy győzni tudjon – Zacknek mindent készen tálalnak fel.
A könyv ezeken kívül tartalmaz néhány űrhajós csatajelenetet, de itt sincs miért izgulni, mivel drónokkal folyik a harc, amelyeket az emberek és az idegenek is biztonságos távolból irányítanak. Ha az egyik lelövi a másikat, a pilóta átkapcsol egy újabb drónra, ami a bázison parkol és repül vissza harcolni, a szereplőket tehát nem fenyegeti veszély. Az űrlények viselkedésének végső megfejtése pedig, ha lehet, még ezeknél is kevésbé értelmes – de mire az olvasó a regény végére ér, ez már egyáltalán nem is meglepő.
Ernest Cline: Armada
Random House UK, Cornerstone, 2015.