A skót írónő Évszak-kvartettlének második darabja egy 15 szobás cornwalli házba invitálja olvasóit, ahol négy ember tölti együtt a karácsonyt, akik közül hárman rokonok, de úgy tűnik, kevesebb közük van egymáshoz, mint az idegenhez, akit a vak véletlen sodort az útjukba. Smith könyve persze nem egy családi történet, ez csak az apropót szolgáltatja ahhoz, hogy mindenfajta fajsúlyos és aktuális kérdésekről beszéljen, mint a Brexit, a migráció, a klímaváltozás, vagy éppen a közösségi médiában terjedő álhírek.
Ali Smith 1962-ben született Invernessben, Skóciában; író, újságíró és színpadi szerző. A Hogy lehetnél mindkettő (How to Be Both) után az Évszak-kvartettjének első darabja Az Ősz (Autumn) volt az írónő második magyarul megjelent írása. A kvartett ötletét már a ’90-es években felvette Smith: lényege, hogy minden évszakról ír egy könyvet, mely darabok valamiképpen összefüggenek egymással. Ennek a vállalkozásnak az első darabja lett az Egyesült Királyságban 2016-ban megjelent Ősz, befejező kötete pedig a 2020 nyarán kijött Summer, amely a 2020. tavaszi lezárásokra reflektál.
Art, a természetíró-blogger éppen egy csúnya szakításon van túl: barátnőjével Charlotte-tal végső soron azon kapnak össze, hogy Arthur a blogjában (Art in Nature) kerüli a közéleti kérdéseket, egyáltalán nem politizál, nem foglal állást ilyen ügyekben. Charlotte szerint azonban, akit valósággal feszítenek belülről az olyan problémák, mint a Brexit-szavazás hatásai, a migránsok helyzete és a környezetszennyezés, Art kívülállósága valójában önbecsapás és bűnös félrenézés, egy gyáva és megalkuvó álláspont. Ez éppen az év legrövidebb napján történik, miközben karácsonyra Art és Charlotte, Art anyjához, Sophiához hivatalosak Cornwallba. Art nem akarja bevallani anyjának, hogy szakítottak Charlotte-tal, de miután Sophia és Charlotte még sohasem táplálkoztak, Art megkéri a lakásával szembeni buszmegállóban látszólag tétlenül üldögélő fiatal lányt, Luxot, hogy 1000 fontért cserébe kísérje el őt, és három napig játssza el a barátnő szerepét. Amikor azonban szentesete a furcsa páros megérkezik Cornwallba, Sophiát, az egykor sikeres üzletasszonyt a teljes fizikai és mentális összeomlás szélén találják. A helyzetet Lux menti meg, aki Arttal elhívatja nagynénjét, Sophia nővérér, Irist, aki azonnal kocsiba vágja magát, bevásárol, és még egy karácsonyfa pótlékot is hoz magával. Csak egy bökkenő van: Sophia és Iris nem váltak el túl jó és 30 éve nem is találkoztak…
Sophia és Iris nem is különbözhetnének egymástól jobban: míg Sophia jó kislány volt, aki rendkívüli üzleti érzékkel rendelkezett és később egy sikeres kereskedelmi birodalmat épített ki, addig nővére, Iris volt a család fekete báránya, aki radikális idealistaként az apjukkal is szembekerülve állt ki az ipari vegyszerek mezőgazdasági felhasználása vagy éppen az atomfegyverek terjedése ellen. Iris kitagadása után sem változott meg, részt vett a Greenham Common katonai támaszpontnál létesült női béketáborban, 40 évesen is kommunában élt és most is, túl a hetvenen Görögországban migránsoknak nyújt segítséget. És végül itt van a negyedik szereplő, a regény tulajdonképpeni központi alakja Lux, aki nem szeret és nem is tud alakoskodni: gyorsan bevallja, hogy ő nem azonos Charlotte-tal, csak szívességből van itt, de ő az egyetlen, aki az atomjaira hullott család mindhárom tagjával megtalálja a közös hangot, s így alkalmas arra, hogy közvetítsen a z egymással beszélni nem tudó (talán nem is akaró) családtagok között. Lux egyébként horvát származású kanadai egyetemista, akinek szülei a délszláv háború elöl menekültek a lányukkal együtt, és most Lux éppen a Brexit miatt nincs könnyű helyzetben. Ő Shakespeare miatt szeretne az Egyesült Királyságban élni, de sajnos a tandíjra félretett pénze elfogyott, most alkalmi munkákból tartja fenn magát és éjszakáit egy londoni könyvtárba belógva próbálja tölteni. Viszont a három angolnál sokkal járatosabb az angol kultúrában, amivel hamar kivívja megának a megbecsülést.
Ahogyan a kvartett első darabjában megszokhattuk, a történetmesélés itt sem lineárisan halad előre: hanem jelentős idő- és térbeli ugrásokkal, mozaikszerűen, fragmentumokból építkezik, és arra bíztatja olvasóit, hogy ennek a kirakósnak a darabkáiból építsék fel saját olvasatukat. Bár a Tél egyértelműen könnyebb olvasmány, mint az Ősz volt, de ettől függetlenül teljesen egyértelműen amannak testvérkönyve: ugyanúgy nincs jelen idejű cselekménye: csak négy ember ül egy hatalmas házban, és az őket elválasztó emberi és politikai válaszfalak között próbálnak szót érteni egymással, miközben rengeteg brit és globális kulturális utalás jelenik meg. Megidéződik többek közt Shakespeare (ezúttal a Cymbeline című kevéssé ismert és ritkán játszott darabja kerül terítékre a karácsonyi asztalon), Dickens (tőle a Karácsonyi ének adja magát, ráadásul Sophia alakja egyértelműen rímel Scrooge figurájára), Charlie Chaplin és Elvis Presley is. Az Őszhöz hasonlóan itt is előkerül egy brit női művész, ezúttal Barbara Hepworth modernista és absztrakt szobrásszal ismerkedhetünk meg. Hepworth munkássága ugyan kevésébe szervesül a történetbe, mint Pauline Botyé az Őszben, de egy konkrét alkotása, az Anya és gyermek mégiscsak fontos szerepet játszik.
Barbara Hepworth-nek ez az absztrakt szobra említés szintjén megjelenik az Őszben is: ott az aggastyán Daniel Gluck birtokában volt, a Télben ugyanez a szobor Dannyé. A fiatal Sophia egy karácsonykor, séta közben ismerkedik meg a nála jóval idősebb férfivel, Dannyvel. Kapcsolatuk azonban nem folytatódik, mert mindketten elveszítik azt a cetlit, amire felírták a másik elérhetőségét. Pár évvel később véletlenül futnak össze egy londoni utcán, és roppant szenvedélyes, de teljesen kilátástalan, éppen ezért nagyon rövid ideig tartó szerelmi viszonyba kezdenek. Danny a lakásán mutatja meg a Hepworth-szobrot, mert igen: a Tél Dannye, az Ősz 101 öreg embere, Daniel Gluck, fiatalabb kiadásban. További kapcsolódási pont a két regény között Art munkáltatója, az SA4A nevű cég, amely az előző kötetben kerítésépítésbe fogott (vagyis Elisabeth velük került összetűzésbe). Ezek azonban olyannyira marginális dolgok, hogy az Ősz ismerete egyáltalán nem befolyásolja a megértést, vagyis a Tél önállóan is megállja a helyét: nem folytatása annak, inkább egy amellett álló másik regény.
Felsorolni sem lenne egyszerű azt a számtalan történelmi, politikai, társadalmi, kulturális hivatkozást, amivel Ali Smith ebben a kötetben is előhozakodik egy kiábrándító, kiüresedett családi karácsony örve alatt. A szereplők elérték a gödör fenekét, innen már csak felfelé vezet az út, ahogy Shakespeare Cymbeline című drámájában is van a reménytelennek tűnő alaphelyzetnek jó megoldása, úgy Smith könyvének kilátástalanságából is van kiút, éppen ezért ez egy újrakezdésben reménykedő, végső kicsengésében pozitív regény, még akkor is, ha korunk globális politikáját az írónő elég pesszimistán látja. Ahogyan karácsonytól kezdve már hosszabbodnak a nappalok, úgy hoz fényt Lux is ennek a családnak az életébe, mert Smith még a beszélő nevekkel is játszik: Lux – fény, Art – művészet, Iris/Ire – düh, Sophia – bölcsesség. Kíváncsian várhatjuk a folytatást, a Tavaszt.
Ali Smith: Tél
Magvető, 2021.