Parti Nagy Lajos nem csak íróként, költőként, de drámaíróként, illetve átíróként is sikeres. Ebben a kötetben három Molière darab Parti Nagy-féle változatát találjuk meg: a Tartuffe, az Úrhatnám polgár, és a Don Juan átiratai egy különös, nyelvközpontú világba kalauzolnak el.
A szerzőt ez az átirnokság régóta kíséri, saját bevallása szerint 1995 óta több mint kéttucat színdarabot írt át ezekhez hasonlóan. Természetesen minden ilyen mű konkrét színházi megrendelésre készül, de ez nem jelenti azt, hogy ne volna vérbeli írói munka, hiszen nem más ez, mint alkalmi és alkalmazott irodalom. A Molière-átiratok története 2006-ra nyúlik vissza, amikor Alföldi Róbert és a Nemzeti Színház kérte fel Parti Nagy Lajost, hogy készítsen egy új fordítást a legendás Tartuffe-ből. Az író erre azt felelte, hogy fordítás szóba sem jöhet, mert nem tud franciául, de elkészítheti a darabból a saját verzióját. Utána jött az Úrhatnám polgár 2007-ben Marton László és a Vígszínház megrendelésére. Végül 2010-11-ben lett teljes a sorozat, ekkor készült el a Magyar Színház megbízásából átírt Don Juan, ami annyiban kakukktojás a másik két darab mellet, hogy a megrendelő színház ennek bemutatásától a kész szöveg ismeretében inkább eltekintett.
Felmerül a kérdés, hogy mi tekintendő átiratnak, mi önálló műnek, mi fordításnak? Ugyanazok a szereplők vannak benne, nagy vonalakban ugyanaz a történet menete is, az átírónak azonban sokkal szabadabb a keze, mint a fordítónak. Egy fordító nem teheti meg, hogy bizonyos részeket kihúz a szövegből vagy éppen beleír, az átíró tevékenységébe viszont simán belefér, ahogy az is, hogy egy eredetileg prózában írt darabot versbe írjon át.
Parti Nagy Lajos átiratai Molière komédiáit a bohózatok felé tolják el, én olvasás közben néha visítva röhögtem, és potyogtak a könnyeim. Stílusbravúrok, nyelvi játékok tolják előre a darabot, még föl sem eszmélünk az egyik lehetetlen szóalkotásból, máris jön a másik. Parti Nagy darabjaiban a nyelv a valódi főszereplő, ami magára irányítja a figyelmet, megállítja a történetet, leépíti a szereplőket, a karaktereket, a helyzeteket, az emberi viszonyokat: mindezek helyére kerül a nyelv, ami önmaga fényében sütkérezik… S nem csak szavakból gyárt nyelvi játékokat, hanem komplett szólásokat transzformál:
„A falra hányt borsó unikum hozzám képest”
„Te is hibás vagy a deákné vásznánál”
„De a haraszt szomszéd addig-addig zörög, ameddig a végén már a szél is fújja…”
A kötet első darabja a Tartuffe-átirat. Parti Nagy Lajos a Vas-féle fordítás költőisége és Petri prózaisága között szlalomozik, aminek eredményeként az eredetileg is versben írt művet szintén versbe, de rímtelen alexandrinba írja át. Elkerüli az átiratok leggyakoribb csapdáját, hogy pusztán átemelje a régi történetet a mai miliőbe, hogy a szereplők mai magyar szlengben beszéljenek, hiszen ez nem több, mint archetípusokat beszéltetni egy ismerős nyelven egy ismerős atmoszférában. Ez a Tartuffe időtlen, mint az eredetije, csak másként: egy sosem létezett műnyelven szólal meg, melyben keverednek az archaizmusok a szlenggel, így alkotva új egységet. Érdekesség, hogy Parti Nagy az eredeti Tartuffe-átiratában nemes egyszerűséggel kihúzta az ötödik felvonást, így a Nemzeti Színházban előadott darab a színmű legtragikusabb pontján ér véget, ahol a szereplők megbűnhődnek ostobaságukért. Az utolsó felvonás csak később, Bagossy László és az Örkény Színház felkérésére készült el, természetesen az első négy szellemében, és az eredeti iránti tiszteletből a kötetbe is a teljes verzió került be.
A másik két darab tétje szintén a választott nyelv volt: az Úrhatnám polgár esetében egy Csokonaira hajazó, nyelvújítás előtti, de erőteljesen átértelmezett, és nem korszerűsített nyelvre esett az átíró választása, ami szükségszerűen műnyelv, de ez mind Molière korából, mind a jelenkorból tekintve elevennek hat. A Don Juan Molière legsötétebb, legkietlenebb darabja ugyanerre a munkahipotézisre építve született újjá, ahogyan az is közös a második két darabban, hogy eredetileg mindkettő prózában íródott, de Parti Nagy Lajostól végül a Tartuffe-höz hasonló, rímtelen verses formát kapott.
A Molière-átiratok élvezetes, jó olvasmány: igényes szöveg, lehengerlő nyelvi játékokkal, szóviccekkel, és rengeteg humorral. Arról nem is beszélve, hogy Molière történetei attól klasszikusok, hogy mondandójuk örökérvényű, maradandó: hiszen lehetne ma is színdarabot írni a vakhitről, a szélhámosságról, az együgyű becsapott emberekről (Tartuffe)? Vagy a vértahó újgazdagokról (Úrhatnám polgár)? Vagy éppen az elvtelen és erkölcstelen nőcsábászokról (Don Juan)? Mi az hogy! De Molière már megírta őket a 17. században, nekünk nincs más teendőnk, mint elolvasni ezen örökzöldek Parti Nagy-féle 21. századi verzióit, amit tiszta szívből ajánlok azoknak is, akik eddig még sosem olvastak drámát – kezdjék ezzel és higgyék el: olvasás közben jön meg az étvágy!
Parti Nagy Lajos: Molière-átiratok
Magvető Kiadó, 2015.