Magyar nyelven meglehetősen szűk a kortárs kapitalista szerzők könyveinek kínálata – bezzeg Thomes Piketty-től A tőke már megjelent magyarul is. Angol nyelven természetesen sokkal szélesebb a kínálat, amiből az alábbiakban Thomas Sowell, a Capitalism Magazine állandó szerzőjének legújabb kötetét mutatjuk be, amely az emberi egyenlőtlenségről szóló történelmi áttekintés.
Manapság széles körben terjed a félelem attól, hogy az emberek közötti egyenlőtlenség egyre nő. Egyre több a szegény ember, a kiváltságos gazdagok átveszik az irányítást, átjárás a kasztok között egyre kevésbé lehetséges és így tovább. Sowell alapállása ezzel szemben, hogy az emberek közötti egyenlőtlenség örök, a félelmek pedig az egyenlőtlenség növekedésétől indokolatlanok. Ezt az alapgondolatot fejti ki történelmi áttekintésével, amelyben azonosítja a mindenkori egyenlőtlenségek földrajzi, kulturális, szociális és politikai okait.
Az első fejezet a földrajzi különbségekről szól: a történelem során mindig magasabb életszínvonalon éltek azok, akik hozzáfértek a jobb közlekedési lehetőségekhez, ezáltal a termékek szélesebb és olcsóbb választékához, illetve a tudományos és kulturális vívmányokhoz. Jobban éltek azok, akik a tengerparton vagy hajózható vízi útvonal mellett laktak, vagy akiknek voltak teherbíró állataik. Ezzel szemben a hegyek közötti, eldugott településeken élők mindig is szegényebbek és elmaradottabbak voltak, amire a szerző számtalan példát hoz fel akár a XX. századból is. Szintén befolyásolja az életszínvonalat az éghajlat: a trópusokon például egész évben egyformán teremnek a növények, így az ott élők kevésbé voltak rászorulva az étel raktározására, így a mezőgazdasági innovációra.
Ugyanakkor a földrajzi különbségek, bár nagyon fontosak, nem kizárólagos meghatározói az emberek életszínvonalának. Érdemes például belegondolni, hogyan változott a történelem során Görögország és Anglia helyzete. Az ókori Görögország a világ legfejlettebb országa volt, amelynek tudományos és társadalmi eredményei máig is meghatározóak a matematikában, a filozófiában vagy akár a vitakultúrában – Angliában pedig ekkor még csak barbár hordák vadásztak állatokra és egymásra. A XVIII. században viszont Angliában tört ki az ipari forradalom, ami további hosszú évszázadokra biztosította a britek magasabb életszínvonalát és világbirodalmi státuszát.
Az egyenlőtlenségek kulturális okai között az új ismeretek kifejlesztésére és alkalmazására, vagyis a nyitottságra és fejlődésre való készség a meghatározó. A szerző sokszor felidézi, ahogy az 1400-as években Kína elzárkózott a világ elől: a meglevő hajókat elpusztították, a kikötőket lezártak, mert a császár úgy érezte, hogy az országának nincs szüksége arra, hogy együttműködjön a külvilággal. Addig Kína a világ vezető nagyhatalma volt, ők találták fel a papírt, a selymet és a puskaport – a következő ötszáz évben viszont a bezárkózásnak köszönhetően elmaradtak a világ fejlődésétől. Hasonlóképpen a mai arab világban is hiányzik a kulturális nyitottság, például csak Magyarországon több külföldi könyv fordítása jelenik meg minden évben, mint az arab országokban összesen (igen, Magyarországot a kulturális nyitottság kérdésében Sowell név szerint említi, pozitív vonatkozásban).
Az egyenlőtlenségek politikai okai között a legjellemzőbb, amikor a többség elnyomja a produktívabb kisebbséget. Ez egy-egy politikusnak személy szerint kedvező lehet, az adott társadalomnak viszont kifejezetten káros. Itt is számtalan példát felsorol, például a Németországból elüldözött zsidó tudósokról, akik az Amerikai Egyesült Államoknak segítettek kifejleszteni az atombombát és megnyerni a világháborút.
Szintén nagyon érdekes, amit a pozitív diszkriminációról ír: amikor egy amerikai egyetemen a fekete hallgatókat olyan szakokra vették fel, amelyekre a valós tudásuk alapján nem juthattak volna be, akkor valóban több fekete hallgató kezdhette meg a tanulmányait – de a többségük ki is esett az évek során. Ahová viszont a tudásuk alapján is bejuthattak volna, így kevesebben jártak, összességében tehát a projekt kudarcélményeket szerzett és ártalmas volt – ezt persze egyetlen politikus sem ismerte el nyilvánosan. Sowell szerint a pozitív diszkrimináció valójában káros: mindkét félnek előnyösebb, ha a hallgatókat – és hasonlóképpen a munkavállalókat is – kizárólag a tudásuk és a képességeik alapján toborozzák, és nem a „sokféleség előnyei” téves elmélete alapján. Ha a sokféleség előny lenne, India és Japán fejlettsége pont ellentétes kellene legyen…
A szegénység és a jólét közötti különbség okát – és ezt már a következtetések között írja – soha nem az elosztás, hanem a termelés kapcsán kellene kutatni. A szegények nem azért szegények, mert nem osztanak ki nekik elég pénzt, hanem mert kevesebbet tudnak termelni, mint a gazdagok. Tény, hogy az emberektől néha ellopják a pénzüket és a vagyonukat, de az esetek többségében a szegénység oka egyáltalán nem a kizsákmányolás. A kulcskérdés valójában mindig az: miért tudnak egyesek többet termelni, mint mások? Egy társadalom jóléte és gazdagsága kizárólag az egyéni termelékenységnek köszönhető – soha nem az állami újraelosztásnak.
Sowell hosszasan kritizálja Thomas Piketty egyenlőtlenségi grafikonját, amely szerinte több szempontból is félrevezető. Például nem veszi figyelembe, hogy az emberek az életük egyes szakaszaiban eltérő mértékben termelékenyek. 18 éves koráig például a többség nem keres pénzt egyáltalán, ezután viszont mindenki egyre termelékenyebb lesz és egyre többet is keres. Ez 40-50 éves korban tetőzik, majd lassan csökkenni kezd. A termelékenység változása miatt a legtöbb ember megfordul az alacsony, majd a magas keresetűek között is a pályafutása során. Az „egyenlőtlenség növekedésének” tehát nem az a magyarázata, hogy a gazdagok egyre gazdagabbak, hanem hogy a mindenkori 40-50 évesek egyre termelékenyebbek.
Piketty grafikonjának alaposabb megértéséhez azt is tudni érdemes, hogy minden embernek átlagosan életében egyszer kiugróan sok bevétele adódik. A legtöbbet kereső 1%-ban például az amerikaiak 12%-a megfordul az élete során. Így a legtöbbet kereső 1% nem egy homogén kaszt, ahogy Piketty beszél róluk, hanem évről évre változik, hogy ki tartozik ebbe a csoportba. Éppen ezért a megadóztatásuk sem fog a gazdagokból kevésbé gazdagot csinálni, hanem az adott évben valamilyen okból különösen sokat kereső átlagemberektől venné el a lehetőséget arra, hogy jómódúvá váljanak.
Az is fontos észrevétel, hogy a gazdagok soha nem csupán mohóságból kifolyólag szerzik a vagyonukat – puszta mohósággal ugyanis nehéz rávenni másokat arra, hogy üzletet kössenek az emberrel, például vásároljanak nála. A gazdagokkal valamilyen okból sok-sok ember üzletet akar kötni, méghozzá a szabad akaratából, és ami nagyon fontos: mert az számukra is előnyös.
Szóba kerül még az oktatás, ahol szintén lehetetlen valamiféle egyenlőséget elvárni: a jómódú és a szegény családokban nevelkedő gyerekek szókincse között például tízszeres lehet az eltérés, mire iskolába kerülnek.
Mindez nem azt jelenti, hogy ne kellene törekedni a szegények segítésére, ellenkezőleg, de a valóban hatékony segítségnyújtáshoz alaposabban meg kellene érteni a számok mögötti tényeket, és a különbségek valódi okait. A politikusok számára népszerűséget hoz, ha a szegények megmentőiként szerepelhetnek – valójában azonban az állami beavatkozások általában csak rontanak a helyzeten. Megérteni sem a szegénység okait kell, mert szegénység mindig volt és lesz is, abban kellene segíteni, hogy az egyének lehessenek produktívabbak, és valódi értéket tudjanak teremteni – ebben pedig nem sokat segít, ha a gazdagok pénzét az állam elveszi, majd rossz hatékonysággal újra szétosztja.
Sowell könyve természetes folytatása a Capitalism Magazine-ben olvasható cikkeinek. Ha valaki kedvet kapott, bemelegítésnek érdemes azok közül is elolvasni néhányat, például amit Obama fegyverkorlátozási elképzeléseiről írt (Showman-in-chief: President Obama on Guns and Crime).
Thomas Sowell: Wealth, Poverty and Politics: An International Perspective
Basic Books, 2015.