Meghiúsult és megvalósult lánykérés, zilált főszereplők, az életszerűség hiánya jellemzi Sophie Kinsella új könyvét.
A mézeshetek csak nehézkesen indulnak, egy meghiúsult lánykéréssel. Lotti, akit a fülszövegben a könyv főszereplőjének állítottak be, azt hiszi, hogy szerelme megkéri a kezét. De teljesen félreértelmezi a szituációt, ráadásul a „lánykérés” közepén elvonul az étterem mosdójába, ahol idegen emberekkel elmélkedik a történteken – egyáltalán nem életszerű. Ezután hetven oldalon keresztül mutatja be az írónő a testvérpárt, Flisst és Lottit. Felesleges volt ennyire belemenni a részletekbe, például Fliss volt férjének feltűnése nem szolgált új információval, bőven elég lett volna annyit írni, hogy a nő egy rossz házasság után egy nehézkes váláson van túl. A lányoknak családi vonása, hogy vonzzák a hülye pasikat, bár nekem legtöbbször az volt az érzésem, hogy a férfiak inkább áldozatok a történetben…
Mindkét lánynak érdekes állása van: Fliss és csapata szállodákat látogat és osztályoz, ezért sok helyen ismerős, ezt ki is használja, Lotti pedig pályaválasztási tanácsadást tart, ami engem inkább pszichiátriára emlékeztetett: meg tudod csinálni, mondd el, mi bánt, ilyenekkel van tele a jelenet. Ráadásul a végén nem is ő ad tanácsot, hanem a szakítása miatt neki adnak tanácsokat a diákok…
Sokáig nagyon untatott az egész, mert lassan haladt előre a történet. Kicsit színesebbé tette a könyvet, amikor megjelent Ben, aki komoly szellemi kihívásokkal küszködő pasi, de pont ezért szórakoztató. Ő Lotti egyik volt pasija, aki a semmiből tűnik fel, és mivel eddig még nem sikerült megtalálnia az igazit, és hosszú éveken keresztül csak a Lottival töltött nyár járt az eszében (legalábbis ezt adta elő Lottinak), az élmények felelevenítése után gyorsan meg is kéri a lány kezét. Hihetetlen, de akár még romantikus is lehetne, ha szépen kidolgozta volna az írónő ahelyett, hogy erőltetett, életszerűtlen szituációkban keveri Lottit. Például amikor a nővére le akarja beszélni a házasságról, de nem sikerül neki és a két fiatal tényleg megesküszik, Fliss elképesztő szervezéssel próbálja megfúrni a nászutat, vagy legalábbis a nászt (két külön ágyat tetet a nászutas lakosztályba, vagy a szobainas nem hagyja soha magára a „szerelmes” párt). Ugyanis kitalálja, hogy ha a pár nem hál együtt, akkor még lehet érvényteleníteni az esküvőt…
Lotti és Fliss is, felnőtt nő létükre teljesen ziláltak. Számomra elképzelhetetlen, hogy valaki ennyire elvetemült legyen, végig nagyon idegesítettek. Ráadásul miközben Fliss a húga életét keseríti, megismerkedik a húga férjének legjobb barátjával, akivel szemben szintén egyik hülyeséget a másik után követi el, még unszimpatikusabbá téve magát. Ha az ő szereplését kevésbé erőlteti az írónő, egy aranyos, romantikus regényt lehetett volna kerekíteni a történetből, így viszont komikus és kínos szituációk sorozata az egész. Ráadásul a fülszövegben hiába Lottit említik főszereplőnek, szinte az egész könyv Flissről szól. Szintén megemlítik a fülszövegben, de a könyvben szóba sem kerül, hogy Ben és Lotti régen megegyeztek, hogy ha nem találják meg életük szerelmét harminc éves korukig, akkor megkeresik egymást és összeházasodnak. Ehelyett Ben egyszerűen csak jó helyen van, jó időben, amikor Lotti a szakítása miatt befolyásolható. A könyv végére előkerül Lotti volt párja, Richard is, az egyedüli épelméjű ember a társaságban, aki időközben rájött, hogy mégis szereti a lányt…
Nagyon elszomorított, hogy nem szórakoztatott eléggé a könyv, túl kiszámítható volt a befejezése is – az Egy boltkóros naplója után többet vártam Sophie Kinsella ötszáz oldalas könyvétől.
Sophie Kinsella: Mézeshetek
Libri Kiadó, 2013.